Amíg kisebb voltam, igazán nem tudtam eldönteni, mihez lehet hasonlítani azt a rendszert, ami nálunk működik. Túlzás, hogy működik, hiszen kamasz fejjel már erősen lázadozom ellene, hacsak tehetem. Mert ez egy diktatúra némi terrorral. A helyzet azért annyira nem rossz, de azért mégis csak hagy némi kívánni valót maga után. Anya szárnyaló személyisége valamennyire tompítja apa - nem vérszerinti, de mivel 5 éves voltam, és fájdalmasan szükségem volt valakire, akit apának hívhatok, és ott is van, így hívom - matematikai egyenletekre és anyagi javakra alapuló gyermeknevelési módszereit. Ráadásul az empátia teljes hiányában, amit ő maga észre sem vesz. Nem arról van szó, hogy nem tud szeretni. De fél tőle, és kimutatni nem igazán tudja, csak ha épp elfeledkezik magáról véletlenül.
A lényeg az, hogy míg 5 éves koromig csupa napfény és csillámpóni volt a kis ártatlan életem, ahogy betoppant, rögtön lehullt a lepel a világról, csak épp egy másik végletbe. Kicsit nagy kontrasztot kaptam. De már elég idő telt el ahhoz, hogy valami arany középutat találjak. Azt hiszem. De ez mit sem változtat a gyerekneveléshez és a családhoz való hozzáállásán. Állítása szerint ugyanis azért, hogy családja van, nem kell tennie semmit, ellenben azért, hogy háza és kocsija van, mennyi mindent kellett megtenni. Mert család az magától van, de azok az ingóságok és ingatlanok... Na már most én ezt lassan 18 éves "bölcsességgel" - ha lehet ezt így nevezni - megmondom, hogy ez egy elég elfajzott hozzáállás. De nem is ez a fontos most, hanem hogy arról beszéljek, miféle nevelési müdszereket alkalmazott mind rajtam, mint a húgomon, aki neki mellesleg vérszerinti lánya.
Elsőként hadd említsem meg azt, mikor bárányhimlős voltam, és szerinte haszontalan volt, hogy egész nap otthon unatkozok, így kiadta, hogy a nemrég kiolvasott könyvemnek írjam le a tartalmát egy hosszabb fogalmazás keretében. Másodikos voltam. Voltak még problémák az írással, ezt be kell vallani. Sokat radíroztam, kihagytam vesszőt és persze néhol kevertem a j-t a ly-vel. Ezért apa úgy gondolta, hogy a kezelésére szorulok, hát azt mondta, írjam le mégegyszer, hibátlanul, de úgy, hogy nem radírozhatok. Hát jó. Átmásolni a kijavított verziót azért mégsem lehet olyan nehéz - gondoltam naivan, persze. Akkor abban a kis A5-ös füzetben még az a pár oldal is irtó soknak tűnt. És hibáztam. És ha hibáztam, újra kellett kezdenem. Újra kezdtem egy párszor, aztán már nagyon elfáradtam. És elrontottam az utolsó szóban az ékezetet... szerencsére anya ott volt, és nyomtalanul radírozott nekem egyet. Ennyi mentett meg. Hozzá kell tennem, hogy megtanultam helyesen írni. De ez azért másodikosan kicsit durva volt.
Aztán jött a jelentkezés. Apának valamiféle iskolafétise lehet. Társaságban, ha meg akartam szólalni, azt jelentkezéssel kellett jeleznem, akárcsak az iskolában. És hiába mondta bárki, hogy mondhatom, csakis akkor mondhattam, ha apa rábólintott. Csak akkor mertem megszólalni. Nem tudom, talán féltem tőle. Féltem, hogy itt hagy, mert rossz vagyok. Már nem tudom. Csak kellett egy apa, és ha így kellett viselkednem hozzá...
A húgommal térdepeltünk kukoricán, Bár ez inkább vicces élmény volt, Mert kitúrtunk a kis szemeket a térdünk alól, és csak az utolsó pár percre térdeltünk rájuk, hogy azért maradjon nyoma. A gyerek is feltalálja magát, ha magáról van szó.
Volt olyan is például, hogy nem tetszett neki, ahogy eszek, És azt mondta, az állatoknak kint van a helye. Úgyhogy a spaghettimet a kerti hintában fogyasztottam el, Távolt az ebédlőtől.
Na de vessünk is véget ennek az egyébként végeláthatatlan sornak. Mert van még, hajajj, bőven! De mára ennyi elég is. Ha valaki, aki szülő olvassa ezt, kérem gondolja át, mert ezt gyerekszemmel írtam. A kiskori énem megmentőért kiált a sorok közül. Nem kívánom bárkinek is, hogy hasonlót vagy akár rosszabbat éljen át, mert én még azok közé vagyok sorolhatók, akik jól jártak. Úgyhogy fel a fejjel gyerekek, lesz ez jobb is :)
